15.

Nyakigláb lánygyerek volt, olyan hosszú, mint akármelyik felnőtt a Tenger Fiai közül, de fejletlen és sovány. Finoman kidolgozott bőrruhája, ingének szövése olyan munka, amiről Avana híres vargái, takácsai még álmodni sem mertek, lábán puha talpú bőrpapucs. Gyengén, de szabályos ritmussal lélegzett, nem kellett különösebb orvosi tudás, hogy megállapítsuk Gidallal, altatót kapott. A bőrruha annyi vizet szívott magába, hogy majdnem nehezebb volt viselőjénél, reménytelen vállalkozásnak tűnt olajmécses fölött kiszárítani. Lehúztuk róla, és szárazra dörzsöltük testét. Nem volt sok ruhánk – és ami volt, az sem valami tiszta –, mégis felöltöztettük valahogy. Gidal erősítő italt kevert nagy gonddal, abból próbáltunk kanállal a szájába önteni egy keveset, de rossz dajkának bizonyultunk, a lé végigcsurgott az arcán, újra benedvesítve válláig érő haját. Ez a haj, ez volt a másik nagy meglepetés, majdnem csalódás. Mikor a vízzel átivódott takaróból kigöngyöltük, természetesen tudtam, hogy nedvesen nem lehet vörös, de hiába dörzsöltük akármilyen száraz ruhával, a szokatlanul dús hajkorona alig világosodott, sötétbarna maradt, csak néhol izzott fel rajta mély bronzszínű derengés, ha a mécses lángja táncolni kezdett a megerősödő szélben.

Mélyen aludt, hiába élesztgettük egész éjjel, ha beszéltünk hozzá, vagy az arcát veregettük, durcásan mormogott valamit, és a másik oldalára fordult. Elnéztem csukott szemű arcát, és megpróbáltam mögéje képzelni népének vonásait. A magas, tiszta homlokot szép ívű, határozott szemöldökök zárták le a hosszú pillájú szemhéjak fölött. Az orr persze még kialakulatlan, leheletnyi homorúsága, ami olyan kedvesen gyerekessé varázsolta, majd kiegyenesedik, vagy enyhén hajlott lesz, mint ahogy a kerek áll is csak később illeszkedik majd az egész arc harmóniájába. Szájának vonalán azonban már most látszott, hogyan felel a szemöldök ritmusára, egyszerre nevetnek majd, vagy egyszerre rántja össze őket a bánat, a kétségbeesés. A Tenger Fiai vagy a többi nép, akiket eddig láttam, mindannyian emberek voltak, az apróbb eltérések – mint a Parti Népnek a földi embereknél kerekebb formájú füle, Tarkumi és a hegylakók bozontos szőrzete vagy a naunik gyermekesen törékeny csontozata, sárgás bőre – lényegtelenek voltak. A Gáma népei eldöntötték a sok évszázados vitát, hogy más bolygók értelmes lényei ugyanolyanok, hasonlóak vagy egészen mások-e, mint a Föld embere, legalábbis a földi körülményekkel olyannyira egyező bolygók esetében, mint a Gáma. De ez a gyerek nem csupán hasonlított a földi emberre – ugyanolyan volt. A húgom vagy a lányom lehetett volna, és még inkább Marké, vagy ha a haja világos, Andrejé. Igen, ez Mark magas homloka, ez a száj éppen olyan árnyaltan és leplezetlenül tükrözi az érzelmeket, mint Andrejé. Ha a saját földi korszakom, a XXV. század ruháiba öltöztetném, senki nem gondolná, hogy egy másik, távoli bolygórendszer gyermeke. Gidalnak is feltűnt a megdöbbentő hasonlóság, noha ő még apró gyerek volt, mikor a Viking elment, alig emlékezhetett társaimra. Logikája – éppen a hasonlóságra épülve – váratlan kérdéssé formálódott.

– Ha nem a vöröshajúak gyermeke – töprengett, elárulva, hogy a sírokban nyugvó hajósok után ő is mást várt –, nem lehet az, hogy ez egy égi hajó volt, és ő a Te népedből való?

Nem kellett hosszan magyaráznom neki, miért tévedett.

– Pedig éppen olyan, mint Te, Isteni Uram – mondta bocsánatkérő mosollyal, és Pilagu, aki eddig maga alá húzott lábbal csendesen ült mellettünk, mintha a gondolataimban olvasna, hozzátette:

– Ha nem így találtuk volna, és nem tudnám, hogy a Királynő Háza már Dimmu óta ezeké – bökött Gidalra –, a lányodnak hinném, Isteni Uram!

– Jó! – mondtam nevetve, hogy ne érezzem azt a furcsa bizsergést a torkomban. – Legyen a lányom! Ő uralkodik majd utánam, ha meghalok. De mit szól majd a Tanács, hogy egy gyereket, egy lányt ültetek Avana trónjára?

– Túlélsz Te bennünket, Isteni Uram! – harsogott Pilagu, és tudtam, nem hízeleg, komolyan mondja. Akikkel kezdtem, ő maga is, már ráncos öregemberek, a Gáma fiainak élete gyorsabban pergett az enyémnél, mint ahogy a földi civilizáció hajnalán egy negyvenéves egyiptomi vagy sumer már aggastyánnak számított.

– De milyen nevet adjunk neki?

– Majd megmondja ő maga, ha felébred. Hátha olyat választanánk, ami nem tetszik neki. És különben is – ugratnom kellett Pilagut, mert a hirtelen jött melegség megint veszélyesen kaparta a torkom –, honnan tudod, hogy ő annyira örül majd nekünk?

Egyszerre elszállt a jókedvem, mintha újra ködbe futottunk volna, pedig a reggeli nap vidáman játszott a kötelek pókhálót utánzó árnyékával a fedélzet deszkáin. A szél még mindig dühös igyekezettel cibálta a ködöt, de az a tengerhez tapadt, kénytelen volt beérni annyival, hogy a réseket tágította, kilométernyi széles csatornák fogták körül a tejfehér gomolyagokat.

– Elvesztette a szüleit, elveszített mindenkit, akit eddig ismert…

– Mert otthagyták – vitatkozott Pilagu – aljas módon, Isteni Uram, egyedül a roncson! Még meg is itatták valamivel, hogy álmában fulladjon meg, ne tudjon menekülni.

– Ugyan hogy menekült volna?

– Lehet, hogy éppen azért adtak neki altatót – szólt közbe csendesen Gidal –, hogy ne tudja, mi történik vele.

– Te otthagynád a gyereked? – üvöltötte Pilagu vörösen, aztán dühösen legyintett. – Eh, nincs is gyereked, nem érted ezt…

– Akár otthagyták, akár nem, egyedül volt. Ha tudja, majd elmondja, hogy történt – próbáltam nyugtatni Pilagut –, mert ezt én sem értem. Persze ahhoz idő kell, míg annyira megtanuljuk az ő nyelvét, vagy ő a mienket…

Még délelőtt magához tért, és fél órával azután, hogy először kinyitotta a szemét – zöld volt, mint körülöttünk a tenger –, szorgalmas mutogatás árán már tudtuk, hogy a neve Enit. A hangja mélyebb volt, mint ahogy egy ilyen korú gyerektől vártam, de lehet, hogy az altató okozta, mert még annyira kábult volt, hogy meg sem rémült a föléje hajló idegen arcoktól.

De egy újabb félóra múlva úgy látszott, hogy nemcsak a nyelvtanulás és a trónutódlás, hanem a további hajózás, sőt egész hátralevő életünk minden gondját leveszik a vállunkról.

Teljes vitorlával hajóztunk. Ha lehetett, elkerültük a ködcsomókat, de ha mégsem sikerült, nem féltünk átvágni rajtuk, a tenger hullámzásán láttuk, mély vízen járunk. Így történt, hogy egy nagyobb ködszigetből kibújva három disbeli gálya közül éppen a középső oldalának futottunk, az összeütközést már nem lehetett elkerülni. Ők, ha lehet, még nálunk is jobban meglepődtek, de sokszoros túlerőben voltak. Mi a parancsnok hajójára kerültünk, a felnyársalt gálya vicsorgó, átkozódó legénységét pedig a másik hajó szedte föl. Ha a kezük közé kaphatnak bennünket, egyikünk sem marad életben, de a parancsnok már az összeütközés pillanatában felismert engem és Pilagut, és jól tudta, hogy az istenek kifürkészhetetlen kegyéből milyen fogás pottyant az ölébe. Aranyozott páncéljában diadalmasan állt a fedélzeten, és mikor a süllyedő gálya dühtől félőrült kormányosa csáklyával a kezében átugrott hozzánk, lenyilaztatta.

– Kössétek hátra a kezüket – parancsolta –, és a lábukra is kötelet!

Gidal még a mi hajónkon térdelt Enit mellett, ráhajolt, hogy megvédje, de elrángatták.

– Mit csináljunk ezzel a gyerekkel, Uram? – kérdezte az egyik hajós a kapitányt. – Idegen, és úgy látom, beteg. Még valami járványt hoz ránk!

A kapitány olyan őszinte gyönyörűséggel legeltette rajtam a szemét, hogy Enit számára egy rövid pillantást is soknak talált.

– Hagyd ott! A hajó úgyis elsüllyed…

– Nem!

Akkorát kiáltottam, hogy a kapitány, bár a kezem már össze volt kötve, hátralépett.

A palánknak ugrottam, a lábamon megfeszült a hurok, és elrántott. A hátamra estem, a csuklómat szorító kötelet úgy megfeszítettem, hogy belevágott a húsomba. A kapitány a fejemhez lépett, hatalmas volt, villogó páncélja betöltötte az eget. Nem volt már fiatal, gondosan ápolt szakállában csak itt-ott bújt meg egy-egy fekete fürt. Sötét szeme mohón tapadt rám, szája sarkában gúnyos mosoly táncolt.

Fölemelte a lábát, és a vállamba rúgott.

– Isteni Úr – mondta gyűlölködve –, Avanában nem kiabáltál így! Ott csendesen beszéltél, békéről hazudoztál! Jóságos voltál, nem hagytad, hogy vezéred, az a kutya, akit anyja egy sakállal nemzett, üssön engem! De a jóságod jobban fájt, mint annak a kutyának az ütései, akiről azt hallottam, hogy azóta a fél lába lerohadt!

Eszembe jutott az a régi délelőtt, majdnem húsz éve, igen, a fiatalabbik kapitány. Ha nem mondja, soha nem ismerek rá, de ő tudta, hogy így még jobban meggyötörhet.

Átlépett fölöttem, és gondosan célozva, hogy minél nagyobb fájdalmat okozzon, a másik vállamat is megrúgta.

– Három nap, míg hazaérünk, de ha akarom, lehet négy, öt vagy még több. Hatalmas királyom csak azt kívánja, hogy élj, Isteni Úr, hogy hány csontod marad épen, nem számlálja meg! Mert arra is lesz idő, bőségesen elegendő, hogy összeforrjanak! Ha te kiabálsz, Isteni Úr, én rúgok, és hidd el, tovább tudok rugdosni – ó, sok halott rabszolga mesélhetne erről neked! –, mint te kiabálni. És most felelj, szép csendesen, ahogy magunkfajta palotában élő emberhez illik: miért ragaszkodsz ahhoz a gyerekhez?

Elfordítottam a fejem, hallgattam. Az előbb még azt kívántam, hogy Enit éljen, akár a saját életem árán, de már tudtam, jobb neki, ha a hajón marad. Újabb rúgást kaptam, ezúttal a bordáim közé.

– Az Isteni Úr miért nem felel?

Üvöltést hallottam, a kapitány megtántorodott, egyensúlyát vesztve rám dőlt, de még estében elkapta a hátának ugró Pilagu nyakát, és a palánkhoz vágta. Súlya és a kemény páncél rosszabb volt, mint a rúgások, de tovább hallgattam.

A kapitány feltápászkodott.

– Melyik barom engedte el ezt a vén fogatlan kutyát? Kössétek vele együtt az árbochoz!

A palánk résein át láttam, hogy a hajónk fedélzetét most kezdi elborítani a víz, Enit kábultan, csukott szemmel feküdt. Már nem tart soká.

A kapitány észrevette pillantásom, és durván fölnevetett.

– Hej, ti ott! – kiáltott embereire. – Hozzátok fel gyorsan azt a kölyköt! Akár beteg, akár nem, majd kinyitom én vele az Isteni Úr száját! Gyorsan, mert elmerül!

– Kapitány – szóltam csendesen –, miért nem ölsz meg bennünket?

– Az Isteni Úrról azt mondják, hogy bölcsessége végtelen – gúnyolódott –, és már arra sem emlékszel, hogy az előbb mondtam, a Tengerek Ura életben akar látni?

– És ha mégis megölsz?

– Akkor mindannyiótokat beledoblak a tengerbe, és az embereimet megesketem, hogy soha nem találkoztak veletek. De annyi aranyad még Avanában sincs, Isteni Úr, hogy ezt megtegyem. Erua ideje óta vadászunk rátok! Eltűntetek a tengeren, de én tudtam, hogy egyszer csak vissza kell fordulnotok! Marr, a hatalmas, azt ígérte, az lesz a hajóhad vezére, aki élve a palotába visz téged! Ezt akarod tőlem megvásárolni? Mivel?

– Azzal, hogy mégis meghalok!

Hiába nevetett, éreztem, hogy megdöbbent.

– Nem értelek, Isteni Úr! Hogyan? Mondtam már, hogy az életed megőrzöm! Vagy mit gondolsz, miért ölettem meg azt a kormányost? Pedig milyen jó kormányos volt – tette hozzá őszinte sajnálkozással –, ha az a vén fogatlan sakál, aki azt hiszi, értett valaha is a hajózáshoz, nem vezeti neki egyenesen, szántszándékkal a hajótokat…

– Másról beszélsz – vágtam közbe, vállalva az újabb rúgást –, azt mondtam, meghalok!

Nem rúgott, a szakállát kezdte morzsolgatni, és gyanakodva figyelt.

– Hogyan, Isteni Úr? Nem eszel? A szádba tömjük az ételt, a korsó nyakát a torkodig ledugjuk, de inni fogsz!

– Úgy tudok megfulladni a legbiztosabban, és te sohasem leszel a hajóhad parancsnoka!

– Előtted kínzom halálra ezt a gyereket, akkor enni fogsz – sziszegte –, a saját kezeddel emeled a szádhoz az ételt, és könyörögni fogsz, hogy hagyjam abba! Te nem is tudod, szelíd Isteni Úr, hogy mi milyen kínzásokat tudunk! Az a sakál fattya, aki akkor megütött, ostoba fajankó volt! Nem ütni kell, hanem…

– Még mindig nem feleltél, kapitány! – Tudtam, hogy halálosan veszélyes a játék, de azt is, hogy nincs mit vesztenem.

Elöntötte a düh, és rugdosni kezdett.

– Nekem kell felelnem? – üvöltötte. – Fogoly vagy, utolsó kutya, és addig rugdoslak, amíg…

Hirtelen visszarántotta a lábát, mint aki parázsba lép, és elhallgatott.

– Miért hagytad abba, kapitány? Már nem sok hiányzott hozzá, hogy örökre lemondj a hajóhad parancsnokságáról… Folytasd csak, nekem könnyíted meg a dolgom…

Fehér szakálla felett arca sötétvörös lett, de nem nyúlt hozzám.

– És még valamin gondolkozz el, kapitány! Akármilyen szorosan gúzsba kötsz, a fejem addig verhetem a deszkához, míg megfosztalak az áhított parancsnokságtól. Ha lefogatsz embereiddel, addig feszítem az izmaimat, hogy a szívem egyszer csak nem bírja tovább. Öregebb vagyok nálad, erre is gondolnod kell. Nincs hatalmad fölöttem, mert szükséged van az életemre, jobban, mint bármi másra. Nem tudsz az embereidnek annyit fizetni, hogy el ne árulják, épségben, sértetlenül kerültem a kezedbe, és te kergettél a halálba! Mit mondasz akkor hatalmas királyodnak, ó, kapitány?

– De a gyerek! – lihegte ökölbe szorított kézzel, – Nem tudom, miért kedves neked, de elárultad mennyire szereted! Itt fogom kínozni előtted…

– Minden kínzás vége mégiscsak a halál, és az neki éppen olyan megváltás lenne, mint nekem… – Lassan, nyugodtan formáltam a szavakat. – Hogy miért szeretem, ahhoz neked semmi közöd, kapitány, de ha egy ujjal is hozzá mersz nyúlni, te szegted meg a megállapodásunkat!

Annyira megdöbbent, hogy megbotlott a nyelve.

– Mi… miféle megállapodást?

– Hogy ha te emberségesen bánsz velünk, akkor nem ölöm meg magam. Hát nem erről beszéltünk mostanáig?

Gyűlölettel, de félve nézett rám, egy lépést hátrált, és a rontás elleni jelet rajzolta maga, elé a levegőbe. Fájt ez a mozdulat, mert eszembe juttatta, hogy Avanában, ha már nem is hisznek annyira benne, ugyanígy mutatják az ősi jelet, és Avana messze van, elérhetetlenül messze. Először elvesztettem a Földet, azután Avanát, talán mégis jobb volna, ha nem érnénk meg azt a napot, amikor a kárörvendve üvöltöző tömeg között hátrakötött kézzel lökdösnek bennünket Marr palotája felé…

– Azt mondják – csikorgatta a fogát, azt hittem, megfullad dühében –, hogy az égből jöttél, de én tudom, hogy Nanur küldött közénk! A nyelved hazug, a nyálad mérgesebb a vénasszonyok halált hozó főzeténél, a szavad álnokabb a kereskedők esküdözésénél… hatalmamban vagy, és mégis te kötözöl meg engem, ellenem fordítod, amivel neked akartam ártani…

– Igen, kapitány – biccentettem –, ellened fordítom mindazt, amivel nekünk akarsz ártani. És abban is igazad van, hogy nem kiabálunk, szép csendesen beszélgetünk, ahogy magunkfajta, palotában élő emberekhez illik. Éppen ezért szép csendesen mondom, hogy oldasd le Pilagut az árbocról, mert csak azt tette, amit te is megtettél volna, ha látod, hogyan rugdossa uradat egy idegen kapitány! Vagy megmondjam Marrnak, hogy te más véleményen vagy?

Egyetlen válasza az volt, hogy megismételte a rontás elleni jelet.

– Mit hadonászol a levegőbe, ó, kapitány? – nevettem. – Hát használt eddig is valamit? Te mondtad, hogy Nanur küldött közétek, akkor lásd, mire jutsz velem!

Emberei már rég körénk sereglettek, és növekvő bizonytalansággal hallgattak bennünket. Minden hajós babonás, és minél durvább, annál babonásabb.

– Oldjátok már el Pilagut! – kiáltottam. – Vagy Nanur haragjára vártok? És bennünket is! Miért hagyjátok, hogy kapitányotok makacssága miatt Marr gazdag jutalma helyett haragja zúduljon rátok?

A kapitány a kardja után kapott, és felém ugrott. Amennyire hátracsavart karom engedte, fölemeltem a fejem, és a szeme közé nevettem. Egy fél percig sem állta a tekintetem, elfordult, és a vízbe köpött.

– Oldjátok el őket! – mondta tompán, azután felcsattant: – De csak a kezüket! A bokájukra bilincs kerül, és a láncokat kovácsoljátok az árboc tövéhez!

Három nap múlva, kora hajnalban, mikor kikötöttünk, még aludt a város. A tágas, apró szigetekkel védett öböl túlsó végében halvány csillagokként reszketett a fáklyák fénye, Dis halászai ugyanúgy napkelte előtt szerettek a tengerre indulni, mint az avanabeliek. Ahová mi fordultunk be, a hadigályák kikötőpartjához, még minden csendes volt. Az őrség parancsnoka a sötétben álmos hangon tudakolta a kapitánytól, hogy kicsoda, honnan érkezett, azután egy csapásra magához tért, és áhítatosan hallgatta a kapitány nagy hangon előadott történetét fogságba ejtésünkről. A kapitány olyan leereszkedően beszélt hozzá, mintha máris a hajóhad parancsnoka lenne, miközben egyforma türelmetlenséggel várta a hajnalt és a palotába küldött őr visszatérését. Ó, igen, mindenkinek látnia kell, hogyan vezetik Avana királyát és a többieket végig az utcákon, akiket az ő, ő, Nis-nam, a kapitány bátorsága, hősiessége és ügyessége szerzett meg Dis népének. Az őr egy szakasz testőrtől kísérve végre visszaérkezett, egy hang halkan, de nagyon határozottan a partra hívta Nis-namot. A testőrök azonnal körülvették, sokáig beszélgettek suttogva, a kapitány időnként felnyögött, mint akit gyomron rúgtak. Ilyenkor a suttogás felerősödött kissé, de még így sem értettük egy szavát sem. Nagy sokára dobogni kezdett a partra vetett palló. Marr aranyozott páncélba öltözött testőrei ellepték a fedélzetet, hónuk alatt a derengésben kivehetetlen csomagokat szorongattak. Amelyik utolsónak lépett a hajóra, nem hozott magával csomagot, díszes drága köpenye még magasabbá varázsolta sudár alakját. Kezét a homlokához emelve meghajolt előttem.

– Ailan vagyok, Isteni Uram, a testőrség parancsnoka – hangjában nyoma sem volt a gúnynak és a diadalnak –, a Tengerek Ura azért küldött, hogy hozzá kísérjelek. Arra kér, ne tekintsd megalázásnak, amit Veled teszünk. Ez szükséges.

Feleletet sem várva intett embereinek, a csomagok takarókká bomlottak, és ránk borultak. Óvatosan még az arcom előtt is összehúzták, semmit nem láttam. Serény kezek matattak a bokám körül, lepattant a bilincs, és valaki megfogta a karom.

– Bízd ránk Magad, Isteni Uram – hallottam újra Ailan tárgyilagos hangját –, vezetni fogunk.